Alapok: 

 Japán írott történelme a kínai szövegekben megjelenő rövid utalásokkal kezdődik az i. sz. 1. században. Régészeti kutatások szerint azonban a Japán szigetvilágban már a paleolitikus korban is éltek emberek. Időszámításunk előtt 12 000 évvel az utolsó jégkorszakot követően a japán szigetvilág gazdag ökoszisztémája elősegítette az emberi fejlődést, létrehozván az első agyagművességet a Dzsómon-korszak idején. A Dzsómon-kultúra népét tekinthetjük az emberi történelem első ismert civilizációja létrehozójának!

Japán őslakói:

 A régészeti feltárások azt bizonyítják, hogy a Japán szigetvilág első lakói, közöttük feltehetően a mai ajnuk ősei Észak-Ázsiából és Kelet-Ázsiából az akkor még létező földhidakon keresztül érkeztek erre a területre kb. 35 000 évvel ezelőtt. Más kutatások viszont arra utalnak, hogy néhány népcsoport hajóval is jött erre a vidékre Délkelet-Ázsiából, a csendes-óceáni nagy vándorlási időszakban. Az is lehetséges, hogy a japán szigetvilág abban a korban nem volt olyan elszigetelt, mint később. Az őslakóknak tartott ajnuk párezres maradékcsoportja ma már csak idegenforgalmi látványosság. Az ajnuk harcias halász-vadász népe egykor még a mai Oszakán is túlterjedő hatalmas területet népesített be, de napjainkra már visszahúzódtak Hokkaidónak, az északi főszigetnek zártabb vidékeire.

A Dzsómon-korszak:

 A Dzsómon-korszak (縄文時代 Jōmon-jidai) az i. e. 14. évezredtől az i. e. 3. század elejéig tartott. A korszak első megtalált leletei az i. e. 14. évezredből származnak. A feltárt települések a félig letelepedett mezolitikus - vagy egyes vélemények szerint neolitikus - életforma jellegzetességeit viselik. Vitatott régészeti kutatások szerint a Dzsómon-korszak emberei készítették a világ első agyagedényeit, amelyek az i. e. 11. évezredhez köthetők. A Dzsómon-korszak emberei agyagfigurákat és agyagedényeket készítettek, melyet fonott és fonatlan zsinórokkal és pálcikákkal díszítettek egyre kifinomultabb technikákkal. Az ugyancsak erre a korszakra datálható kőszerszámok a világ legelső csiszolt kőeszközei. A Dzsómon-kultúra legtisztábban kivehető régészeti leletei egyesek szerint az ajnuk ősei készítették.

A japán nép eredete:

 A hagyomány szerint a japán nép két isteni lény egyesüléséből keletkezett, és a szigetvilágot is isteni erő emelte ki az óceán hullámaiból.
A japán nép eredetére vonatkozóan még ma sincsenek megbízható adatok. A tudósok véleménye eltérő, és a tisztázatlan részletkérdések mindmáig a japán őstörténetkutatás alapvető problémái.

Jajoi-korszak:

 A Jajoi-korszak (弥生時代, Yayoi jidai) az i. e. 3. századtól (ez a dátum vitatott) az i. sz. 3. századig tartott. Elnevezését Tokió egy bizonyos részéről kapta, ahol a kor első felismerhető leleteit fedezték fel. Az ázsiai Korea területéről beszivárgó rizsművelési és öntözési technikáknak köszönhetően a társadalom mezőgazdálkodási szintre emelkedett. A törzsek több kisebb állammá strukturálódtak. A háborúk és a kialakuló szövetségek utat nyitottak a nagyobb és szervezettebb egységek kialakulása felé. A 3. századból származó kínai írásos emlékek említést tesznek Himiko királynőről, aki 30 kisebb államot egyesített a szigetvilágban.

Japán ókor:

 A kínai kultúra terjedt el a buddhizmussal és a konfucianizmussal együtt Japánban, először közvetlenül Koreából és Kínából. Japán elfogadta és beolvasztotta a kínai kultúra összes elemét – a buddhizmust, a konfucianizmust, a mezőgazdasági ismereteket, építészetet, művészetet, kézművességet, írásbeliséget, költészetet, jogot és államrendszert – és megalkotta a Heian-korszak arisztokratáinak japán kultúráját.

Japán középkor:

 Sógunátusok alakultak és a busido – a japán lovag-ideál – vált uralkodóvá, valamint néhány új japán buddhista szektát alapítottak. Új kulturális hagyományok, mint például a tea-szertartás, a virágkötészet, a nó és a kabuki, mint tipikus japán színjátszási formák és az ukiyoe (fadúcos nyomtatás) fejlődtek ki és váltak népszerűvé a köznép körében is.
A történelemben először 1543-ban lépett kapcsolatba Japán a nyugattal.

Edo-kor:

 Tartva a politikai beavatkozásoktól és vallási tanításoktól, a sógunátus 1612-ben betiltotta a keresztény vallást és 1614-ben bezárta a kapukat a külföldiek előtt, kivéve néhány holland és kínai kereskedőt. Az ő működésüket egy kis szigetre, a Nagaszaki mellett fekvő Desimára korlátozták.
 A 18. század vége körül egyre erősödő nyomás nehezedett Japánra, hogy nyissa meg kikötőit a világ előtt. 1854. március 31-én Matthew Calbraith Perry amerikai sorhajókapitány az USA Haditengerészetének „fekete hajóival” belépett a Tokiói-öbölbe és rábírta a japánokat egy barátsági szerződés, a Kanagavai Egyezmény megkötésére az Amerikai Egyesült Államokkal. A Kanagavai Egyezmény megnyitotta Japán kapuit a nyugat számára.

A meidzsi-restauráció:

 Ezen események hatásaként növekedett a feudális berendezkedésű állam szociális és politikai alapjaira nehezedő nyomás. 1867-ben a Tokugawa-sógunátus összeomlott, és helyére a Meidzsi szövetségi kormány lépett 1868-ban. Japán megnyitotta kapuit a világ többi része előtt és megkezdte a nyugati kultúra adaptálását az ország gazdagítására és a katonai hatalom erősítésére folytatott iparosítással. A Meidzsi Birodalom idején néhány évtized alatt több változás történt a nyugati mintájú fejlődésben, mint azelőtt évszázadokon keresztül – kialakult egy modern nemzet modern iparral, modern politikai intézményekkel és modern társadalmi berendezkedéssel.

20. század:

 Napjainkban a konfucionista japán gondolkodás, amely előnyösen működött a feudális érában az uralkodó harcosok osztálya számára, nem változott az állam alapja. A konfucionizmus egyik alapelve: a ren, amely alapvetően a szülők és az öregek tiszteletét és szeretetét jelenti. Mivel a japán embereknek századokon keresztül centralizált hatalom alatt kellett élniük, ami percekre lebontva szabályozta az emberek életét, könnyen hisznek csoportjuk vezetőjében, respektálják őt, és nem akarnak minden áron vitába keveredni vele. Gyakran mondják, hogy a japánok nagyon pragmatikusak, hogy folyamatosan képesek megérteni és adaptálni új technikákat, de nem nagyon érdeklődnek a mélyebb filozófia és az egyetemes igazságok iránt. A japánok egy új típusú kultúrát alakítottak ki, a nyugati kultúra és a hagyományos japán kultúra egybeolvasztásával.A mai Japánban az  Alkotmány biztosítja mindenki számára a szabad vallásgyakorlást. Japánban a buddhizmus a domináns vallás, bár nem ismerünk a hívők számára vonatkozó pontos statisztikákat. A japánok zöme gyakorlatilag nem vallásos, kevés keresztény (körülbelül a lakosság 1%-a) és az új vallásoknak is vannak követői (körülbelül 10%). Mindazonáltal, a japánok többsége sinto rítus szerint köt házasságot és buddhista rítus szerint hal meg. Ez is mutatja, a japán kultúra igen sok, egymással ellentétes rétegből épül fel – régi és új, külföldi és nemzeti. A második világháború vége előtt a japánok 70%-a rizstermelő földműves volt, életciklusuk oly szorosan követte a természet ritmusát, hogy a természettel mintegy egységben éltek, lelkiviláguk is a természet része volt. A természettel való együttélés ezen hagyományos érzése támasztotta alá a japán erkölcsi világképet, filozófiát, gondolkodásmódot és vallást, és ez része a japánok természet iránti érzékenységének és természetszeretetének. Ennek a ténynek egy másik aspektusa a japánok túlvilági jutalmakról szóló vallásos ígéretek iránti érdeklődésének hiánya. Ők valószínűleg jobban vonzódtak a közvetlenebb ígéretekhez, az evilági előnyökhöz. A második világháborúban elszenvedett vereség után Japán történelmében először élte meg az idegen megszállást. Az utóbbi fél évszázadban Japán nagyon gyorsan fejlődött és megváltoztatta ipari szerkezetét. A mezőgazdaságban és más elsődleges iparágakban foglalkoztatott emberek száma folyamatosan csökkent: 1985-ben 8,8% volt, és úgy becsülik, hogy 2000-re 5,5%-ra fog lecsökkenni. Az emberek életszínvonala észrevehetően javult, bár a természet megsérült, a levegő és a víz szennyezetté vált. Ma a japán kultúra változik, népszerűek a képregények és a számítógépes játékok. Japán világelső az információs társadalomban.