Művészet:

Kézművesség: 

 A Japán történelem előtti kor művészete már alig ismert, a legrégibb pattintott kőeszköz a pleisztocén korból való.
A csiszolt kőkorszak i. e. 300-i. e. 200-ig tartott, ekkor jelent meg a sötétbarna és vörösesbarna zsinórmintával díszített agyagedény, e zsinórdísz japán neve alapján nevezik a kort Dzsómon-kultúrának.
A Jajoi-korból (i. e. 2-i. e. 3.század) származnak az első fémtárgyak, valamint szövött anyagok, kőkoporsók, s az elhunytak személyes használati tárgyai is előkerültek.
A nagy sírdombok kora Kofun-kultúra (i. e. 3-i. e. 4.század) néven ismert, a sírhalom többréteges körkörös építmény, a tetején és körülötte elhelyezett agyagfigurák (hanivák) híres embereket, használati tárgyakat, bronzharangokat, állatokat ábrázolnak. Ezek az első dokumentumok a kor szokásairól.
Érdekessége a japán műveltség-rétegződésnek, hogy a bronz és a vas megjelenése a régészeti anyagban csaknem egykorú. Mindkettő Kínan és Koreán át érkezett, s jellemző a korai fejlett fémművességre, hogy a VI. századból lovaspárbajban használt lófejpáncél is fönnmaradt. Ugyancsak megcsodálhatják a hazánkban is szép számban élő, de Japánban is nagy hagyománnyal rendelkező fegyverértő látogatók a fegyveracél remekeket a Tokiói Nemzeti Múzeumban. Már a IX.-X. századtól maradtak fönn szép pengék, s egy-egy szamurájkard a Fujivara korszakból (a mi Árpád házi királyaink idejéből) nem számít ritkaságnak, míg a mi "Attila kardunk" is csak Bécsben maradhatott meg a vérzivataros századokból. Kétségtelen, hogy a sziget jelentős kulturális védelmet is jelentett Japánnak.
Az Edo-korban a lakkholmikat gyakran díszítették aranyfüsttel, s divat volt a kerámia is.

 

Dzsómon-kori váza

Építészet:

 Az Aszuka-kultúrában honosodott meg a buddhizmus, ami nemcsak vallási jelentőségű volt, hanem magával hoza a kínai civilizációt is. Fellendült a templomépítészet, a kegyhelyek száma megnőtt. Ebből a korból származó építmény a Nara közelében épült Horjúdzsi-templom, ami (1949-ben leégett). A többször restaurált műemlékek máig őrzik az ősi kínai faépítészet jellegzetes vonásait. Az épületek aszimmetrikus elrendezése viszont tipikus japán vonás.
A Nara-korszak építészetében is megőrizte a Tang-hatást, mivel a város alaprajza sakktáblaszerű. A hagyományok őrzője a sintó vallás volt, egyszerű szerkezetű szentélyeivel, a tetőzetet mélyre süllyedső oszlopok tartották.
A Heian-korban (794-1185) Heiankjó (Kiotó) város is a Tang-hatás alapján épült fel, és megszületett a nemzeti művészet. A japán arisztokrácia igénye igyekezett ellensúlyozni a szerzetesek kizárólagos befolyását a kultúrában. A virágzó buddhizmus több ágra szakadt, közülük az ezoterizmus hozott új építészeti alapelveket. Már nem a szimmetria dominált, az épületek tökéletesen alkalmazkodtak a természethez. Ilyen pl. a Főnix-csarnok Udzsiban, az Amida csarnokok Kiotó mellett.
A Muromacsi-kor (1333-1573)a nevét Kiotó egyik negyedéről kapta, ahol az első sógun, Asikaga rendezte be palotáját. A zen hatás itt arisztokratikus kifinomultsággal keveredtett, pl. Kiotóban az Aranypavilon (Kinkaku), és az Ezüstpavilon (Ginkaku). Kialakulnak a mohakertek, az építészet szoros kapcsolatban áll a kerttervezéssel, amely régóta igen kifinomult művészet Japánban.

 

A Heian-korban épült Ikutszudzsima szentély híres díszkapuja Mijadzsima szigetén, Hiroshima mellett 15 kilométerre.

 Várépítészet:

A mi törökdúlásos időink kezdetén, Mátyás halála után, Japánban is hosszú ideig belső bizonytalanság és kiskirályságok (helyi katonai vezetők) véres harca gyöngítette az országot, mígnem a XVI. század második felében három fontos sógun (körülbelül a mi nádori méltóságunknak felel meg) Oda Nobunaga, Hideyosi, és Tokugawa Ieyasu katonai szervező munkával helyre nem állította a központi kormányzást és meg nem szervezte az 1868-ig fönálló erős japán államot. E három katonai vezető korára esik a japán várépítészet fénykora. Legismertebb közülük talán a Himeji várkastély főépülete.
A rend megszilárdítását megelőző és követő időkben épült föl több várkastély: Osaka, Iwakuni, Inuyama, Okayama várkastélya. Ezt a várépítő időszakot könnyen köti össze a magyar történelmet ismerő olvasó a török háborúkkal. A magyar Bocskai szabadságharc előtti években, 1600-ban volt a nevezetes szekigaharai csata, ahol Tokugawa Ieyasu győzött és után még csaknem 300 éven át a Tokugawa családból kerültek ki a sógunok. A Tokugawák a korábbi Kyotó helyett a keleti Edóba, a mai Tókióba helyezték át az állam székhelyét és itt erősítették meg az edói várkastélyt.

 

A japán várak lépcsőzetesen keskenyedő központi torony köré épített épületekből állnak és gazdag tetőzettel vannak díszítve.

 Szobrászat:

A Nara-korszakban a buddhista művészet – főleg a fafaragás – egyre jellegzetesebb japán jegyeket mutatott.
A szobrászat kezdetben még idegen jegyeket hordott. Unokie és iskolája a Kamakura-korszakban Szung-hatásra realista és dinamikus szobrokat alkotott. A szamurájok nemcsak a politikában, hanem a művészetekben is vezető szerephez jutottak. A faszobrászat realisztikusabb lett.
A Heian-korban 794]-1185 a buddhista szobrok eleganciája és titokzatossága már japán,vonatkozásokat mutat.
Az Edo-korban a szobrászatban a kisebb méreteket kedvelték, mint pl. a nekuce faragás, (a nekucék díszes kis csatfélék, a dohány- vagy pénzeszacskónak a ruhához erősítésére szolgálnak).

Festészet:

A Heian-korban ábrázolták a sintó istenségeket egyenként. Sajátos fejelemeket összeillesztő technikát fejlesztettek ki, egy volt a "dzsószó". Ez idő tájt alakult ki a dekoratív és elbeszélő jelleget egybeötvöző festménytekercsek japán iskolája. A nemzeti érzés megjelent a festészetben, tipikus forma volt a japán táj, a japán élet, a szokások a jamatoe stílusban. Szép példája ennek Gendzsi-monogatariemakinomo (hosszú vízszites képtekercs) csodálatos betűivel, átlós irányú kompozíciójával, eleven színeivel. Fudzsivara no Takanobu a század végén különleges portréfestészetével tűnt ki.
A Heian kor végén keletkezett a híres századi rajztekercs, a Csódzsu Giga. Négy ilyen tekercs maradt fönn, de sajnos szöveg nélkül. Csak sejtjük, hogy a korabeli élet fonákságait jeleníti meg a rajzoló mester, ironikusan, emberies felejthetetlen állatfigurákba rejtve a korabeli karaktereket.
A Kamakura-korszakban a festészetet továbbra is a jamatoe uralta, a vízszintes tekercsek különböző legendákat, történelmi eseményeket, és hírességek életét ábrázolják, megelevenítő emakinomókkal.
A fellendülő tusfestés a Szung és Juan tekercsek stílusát idézi, de kifejlődött a japán természetábrázolás. Ekkor jelentek meg a kakemonók (függőleges tekercsfestmények). A 15. században az ajtókra, paravánokra óriási tájképeket festettek.
A Muromacsi-korban 1333-1568 a művészet virágzásnak indult. A természetes és dísztelen felületek hangsúlyozásával hatott az összes művészetre, ideértve a kertművészetet, az építészetet, és a teaszertartás szigorúan tiszta vonalvezetésű cserépedényeit. A tusfestés csúcspontját Szessú művészete jelentette. A képek mindössze néhány ecsetvonásból álltak, és Kínában is igen népszerűek voltak. Hamarosan a vezető szerep a Kanő-irányzaté lett a műhelyekben felelevenítették a jamatoe festészet hagyományait.
A Momojama-kor 1573-1616 a művészet virágkorát hozta. A hadvezérek erődített várait fényűzőbben díszítették. A kereskedői réteg kialakulása új ízlést hozott magával, a paravánokat a portugálokat ábrázoló egzotikus képek díszítették. Ekkor születtek meg az ujokije alapját jelentő zsánerképek. A kereskedő származású Tavaraja Sztócatu új díszítőstílust fejlesztett ki a jamatotéból, melynek csúcspontja Ogata Korin és később Marujama Ókjo művészete lett. A művészek nem ismerték el Kínát, ezért a stílusát sem utánozták.
Az Edo-korszak 1615-1868 ukijonyomatait (a múló világ képeit) olyan művészek készítették mint Hokuszai, Harnubu. Témájukat edónak, a mai Tokiónak társasági életéből vették. Koruk kurtizánjait és színészeit festették meg. Ezt a népszerű műfajt tömegesen gyártották fanyomatokon. a nyomatkészítés főként a 18. század és 19. században virágzott.

 

Hokuszai: Csónakok a hullámokon, japán ukijonyomat

 Kalligráfia:

 A szépírás, a kalligráfia külön művészetnek számít Japánban. Ezt a különleges írást buddhista szerzetesek évekig tanulták. Az írás nem csak a leírt szöveget, hanem az író egyéniségét is egyaránt kifejezi. Olyan tekercseket is készítettek, aminek szépségét nem maga a szöveg hangzása, hanem az írásjegyek harmóniája adta meg. Ma is vannak olyan főiskolák, ahol éveken keresztül a kalligráfiát tanulmányozzák a tanulók. A tusírás nyomai a mai japán írásban is fellelhetőek. Például a mondatot pont helyett azért zárja le karika, mert ecsettel csak így lehet egyértelműen pontot tenni.

Japán mitológia:

 Japán ősi hiedelemvilág alapvető rokonságot mutat Ázsia és a csendes-óceániai szigetvilág sámánisztikus hagyományaival és kultuszaival. A magyar nyelvű szakirodalom a következőket mondja: „Japán nemzeti vallása. A japánok legősibb vallása minden bizonnyal a családi védőszellemek, védőistenek, az ősök szellemeinek és a természet szellemeinek tiszteletében állott, amelyet átszőtt a mágikus szokások és a fétisek használatának szokása is.
A sintoizmus (vagy kami vallás) képezi a japán mitológia alapjait. Nincs körvonalazott tanítása és erkölcsi parancsrendszere, csupán mitológiája, kultikus és szokásrendszere. Az ősi Japán hitvilágának alapja, mitológiává bővülő természetkultusz volt, amely az ötödik századtól kapta az "Istenek Útja" (Sinto) nevet.A sintó a kínai nyelvből átvett szó, jelentése: az „istenek útja”.
Kezdetben Japán népi vallásosságának a középpontjában az ősök és a különféle szellemek kultusza állt. E hagyományokra épült az i. e. évszázadokban a Kína felől érkező termékenységkultusz, és az a mitológiai rendszer, amely a későbbi Sinto felfogás gerincét alkotta. E szerint a Világot Uraló, Legfőbb Lény, a Kami, egyfajta személytelen, ábrázolhatatlan és kultikus tiszteletben részesített világelv. A kami (isten, szellem) kifejezés eredeti jelentése felső, legfelső. E meghatározás minden felsőbb lény megjelölésére szolgál. Eredetileg a sintoizmus nem volt egyéb a természeti erők imádásánál. Mint a legfőbb lényt az istenséggel azonosított eget tisztelték az ősi sintoisták. Tisztelet tárgyai voltak még az isteni lény részeit alkotó égitestek, köztük első helyen a Nap. Később idegen kínai befolyás alatt egy új mitológia fejlődött ki, mely nagy számú istennek adott helyet a sintoista panteonban. A Kosziki, a japánok egyik szent könyve nyolcmillió istent, egy másik forrás csak nyolcvanezret számít. Erkölcstana olyan, mint a többi vallásoké: a jók a mennyországba, a gonoszok a pokolba mennek haláluk után. Az ősök tisztelete is lényeges tana a sintoizmusnak.
A sintoizmus fejlődését és szerepét Japánban nem érthetjük meg teljesen, ha nem vizsgáljuk, milyen hatást gyakorolt rá a buddhizmus – és viszont. A Buddhizmus elterjedését követően, a Sinto vallás is átalakult. Isteneit, Buddhista istenek megtestesülésének minősítették, s a két vallás hit- és szokásvilága szorosan összefonódott.
A sinto kamik és a papok mind a mai napig az ország földjének és mindannak oltalmazói, ami csak erre a földre épült. Az építkezések mindig a sinto dzsicsinszai, az alap kiásásának ünnepi szertartásával kezdődnek: ezzel engesztelik a kámit, másrészt így kérik a segítségét az építkezés biztonságos befejezéséhez és az épület fennmaradásához.
Az állam nemzeti kultuszszá tette a korábbi rítusokat. Az udvar szabályozta a szertartási rendet és rangsorolta a szentélyeket. A császári család vallási funkciója megnövekedett, gyakorlatilag nemzeti kamivá vált.
A japánok nagy többsége azóta is gyakorolja e vallás szokásait, párhuzamosan azonban a Buddhista szentélyeket is látogatják, és tartják magukat a Buddhizmus, vallási és kultikus előírásaihoz, erkölcsi normáihoz, mitikus tradícióihoz.

Harcművészetek:

Dódzsó:

 A dódzsó (vagy néha dozsó, nyugaton dojo, japánul dōjō) az edzőterem elnevezése a japán harcművészetekben.
Szó szerinti fordításban az "út követésére szolgáló hely", "a megvilágosodás útja/helye".
Hagyományos japán edzőterem, ahol a búdót oktatják. Lényeges, hogy a dódzsóban búdót oktatnak. A dódzsó általában egy épület vagy egy terem, de lehet akár egy mező vagy egy erdei tisztás is. A köznapi nyelvben a tornateremre is hivatkoznak dódzsóként.

Kendó:

 A kendó (剣道), vagyis a kard útja a vívás japán harcművészete. A kendó a kendzsucuként ismert japán kardforgatás hagyományos technikáiból fejlődött ki.
A kendó egy fizikailag és szellemileg is erőt próbáló tevékenység, mely a kemény harcművészeteket ötvözi a sportos fizikai elemekkel.
A kendót gyakorlók más néven a kendókák, vagyis „akik kendót gyakorolnak”, vagy kensik, vagyis „kardos emberek”.
A kendót a hagyományosan megtervezett öltözetben és védőpáncélban gyakorolják (bógu), egy vagy két bambusz kardot forgatva (sinai) fegyverként. A kendó úgy is tekinthető, mint egy japán kardvívási stílus. A kendóban a mozgások különböznek az európai vívástól, mert eltérő a kard formája csakúgy, mint a mód, ahogyan azt használják. A nyugati stílusú vívástól eltérően a kendó vágásokat illetve szúrásokat alkalmaz a sinai meghatározott élével és csúcsával. Egy kendó edzés meglehetősen zajos más harcművészetekkel vagy sportágakkal összehasonlítva. Ennek az az oka, hogy a „kendóka” kiáltást, úgynevezett kiait használ harci kedvének megmutatására, amikor egy vágást kivitelez, elülső lábfeje dobbantáshoz hasonló mozgással ütődik a talajhoz, melynek fumikomi a neve.
Bizonyos becslések szerint közel nyolcmillió ember gyakorolja a kendót világszerte, közülük csupán Japánban kb. hétmillió. A Kódansa Meibo (高段者名簿, az Összjapán Kendószövetség dannal rendelkező tagjainak jegyzéke) szerint 2003 januárjában Japánban 1,3 millió regisztrált dan fokozattal rendelkező kendós volt. A dan fokozattal nem rendelkező kendósok száma ebben a számban nincs benne: ezen kendókák száma jelentősen felülmúlná a dan fokozattal rendelkezőkét.
A kendó része a modern japán budónak, és a japán harcművészetek lényegét testesíti meg.

Nindzsucu:

A nindzsucu története legalább másfélezer évre tekint vissza. Nindzsákról először egy a 700-as évekből fennmaradt írásban olvashatunk, azonban az itt említett nindzsák már előtte is léteztek. Őseik főleg jamabusik (yamabushi [yama=hegy, bushi=harcos], a hegyekben élő harcos szerzetesek), busik (bushi, harcos, ők is elvonult emberek, de találkozni velük a "hivatásos" feudális hadseregben is) és kínai bevándorló tudósok, papok, harcosok. A nindzsák magukat a "tenguktól" származtatták. Ezek az erdőben élő mítikus madárszerű élőlények voltak, akik a harc - különösen a kardforgatás - mesterei voltak.
Bár elzárt közösségekben éltek, szabadságukat és önállóságukat tartották a legfontosabbnak és ezért bármilyen eszközt igénybe is vettek. Míg Japánra általában egyre jellemzőbb lett a tradíciókhoz való kötődés és így minden idegen dolgot (akár jó, akár rossz, akár hatásos, akár hatástalan) elutasítottak, addig a nindzsák mindent elfogadtak, ami számukra hasznos volt. Így szivárgott be közéjük a buddhizmus, de így jutott el hozzájuk a lőporkészítés is. Mivel sokszor kerültek két földesúr hatalmi törekvései közé, ezért nem egyszer megegyeztek az egyikkel, hogy kikémlelik, szabotálják vagy akár meg is ölik a riválisát, ha őket békén hagyja. Így kezdődtek a bérgyilkosságok és egyéb akciók sorozatai, melyek által speciális technikáknak és képességeknek váltak a mestereivé. Mindezeket két dolog is segítette: az egyik, hogy nem kötötte őket a Busidó, a szamurájok harci etikai kódexe, így bármilyen eszközt bevethettek, ami a cél elérését szolgálta, másrészt gondosan ügyeltek arra hogy színpadiasságukkal elhitessék hogy ember feletti képességekkel bírnak (legjellemzőbb a füstben eltűnés és az emberfeletti méretű ugrás).
Munkásságuk és igyekezetük eredménye hamar kézzelfoghatóvá vált. A nindzsákról mende-mondák kezdtek terjedni, hogy repülni tudnak, el tudnak tűnni és újra felbukkanni egy teljesen más helyen, a pillanat töredéke alatt. Bár a rengeteg edzés és gyakorlás rendkívül ügyessé tette a nindzsákat, az előzőekből semmi nem volt igaz. Egyszerűen gondosan megtervezett akciókról volt szó, melyben kötelekkel, dobbantókkal, füsttel és egyéb segédeszközök és anyagok felhasználásával megtévesztették az embereket. Az idő múlásával egyre inkább féltek tőlük, de még a szamurájok is elbizonytalanodtak, amikor egy nindzsával kellett megküzdeniük. A nindzsák harci képessége nem múlta felül a szamurájokét, ám sokszor elég volt ez az elbizonytalanítás, hogy megfelelő előnyre tegyenek szert.

Aikidó:

 Az aikidó (合気道, nyugaton Aikido, Aikidō) egy tradicionális alapokra épülő modern, japán harcművészet. Alapítója Uesiba Morihei, ismertebb nevén O-szenszej, azaz „nagymester”, „nagy tanító”.
Az aikidó gyakorlati technikái a kifinomult mozgáson, az ellenfél erejének elvezetésén, és annak az ellenfélre való visszafordításán vagy szétszórásán alapulnak. Az Alapító megfogalmazása szerint, az aikidó egy olyan Út, amellyel le tudjuk győzni a konfliktusokat magunkban, és amellyel békét teremthetünk a Világegyetemben. Ennek megfelelően az aikidó gyakorlása során nem létezik ellenfél vagy ellenség, hanem partner van, akit vezetnünk és irányítanunk kell. A gyakorlónak tehát nem a pusztításra, hanem minden esetben az építő jellegű konfliktus-kezelésre kell törekednie.